Emo

Az 1980-as évek közepén kezdődött a dolog, Washington D.C.-ben. Akadtak ott ugyanis olyanok, akik elunták már az addigra valóban kissé megfáradt hardcore punk zenét, elegük volt a céltalan agresszivitásból és erőszakból, de azért meg akartak maradni a keményvonalas rock mellett, és gondolták, úgy próbálnak egy kis életet vinni a dologba, hogy érzelmesebb dalokat írnak és a hangzással is többet kísérleteznek (értsd: megpróbálnak több dallamot belevinni a számokba).

Ezt a filozófiát főként két együttes követte, az Embrace és a Rites of Spring. A szakértők szerint 1985. nyarán volt, hogy az új stílus megszületett, és hamarosan a rajongók a hosszú emotional hardcore név helyett kerestek valami rövidebbet. Ez lett először az emocore, aztán meg csak simán emo. És az egész bennmaradt szépen a föld alatt és mindenki boldog volt.

Aztán: indie emo

Akik az új generációból továbbvitték az emotional hardcore mozgalmat, azok egyre nehezebben tudták megkülönböztetni magukat az akkoriban már-már mainstream hangzástól. Egy nagyobbfajta lemezkiadó is végre felfigyelt az akkor már korántsem új irányzatra, és beindult a szórakoztatóipar gépezete. Az első Amerika-szerte megjelent emo-album a Sunny Day Real Estate együttes Diary című nagylemeze volt, amit a punkokra nem igazán jellemző módon reklámkampány vezetett be, az együttes tévéműsorokban szerepelt, stb. Az emo név kezdett egyre jobban csengeni, bár nem ismerték még valami sokan.

Érdekes módon az emo-skatulyába olyan együttesek is belekerültek, akik az indie-rock felől érkeztek, és alapvetően fogalmuk sem volt, miről szólt az emotional hardcore egy évtizeddel korábban. Ennek eklatáns példájaként a Weezert szokás emlegetni, azt az együttest, amelyiknek a legismertebbek később a Hash Pipe és a Beverly Hills című számai lettek, és amelynek a frontemberét, Rivers Cuomót többen az emo keresztapjaként emlegetik, pedig a Weezer, amint azt már emlegettük, nem az emotional hardcore szcénából érkezett az átlagamerikai tinédzserek hálószobáiba. Viszont az 1996-os Pinkerton albummal jól megtalálták az arany középutat a kemény hangzás és a beforduló, érzelmeskedő hangvétel között, ráadásul Rivers Cuomónak nagyon jól állt a vastag keretes szemüveg, amit jelenleg is az emo-rajongók (azaz az emók) egyik fő ismertetőjeleként kezel a közvélemény.

Az ezredfordulóra mindenesetre a kettes típusú emo-együttesek is már másfajta zenével foglalkoztak, hagyták a fenébe az indie-emót, és bár Amerikában a rockzenei magazinok már szemrebbenés nélkül dobálóztak az emo szóval, a dolog az USA-n kívül még nem tett szert különösebb ismertségre, részben mivel a mutatóban megmaradt egy-két valódi emotional hardcore együttes továbbra se volt hajlandók bekapatni magát a gépszíjjal, azaz kis kiadóknál adogatták ki szerény lemezeiket marketing és egyebek nélkül. Szóval a szó végre megvolt, de zene már nem nagyon volt hozzá. Ezt persze a média (na és persze a seregnyi újdonsült emo-rajongó) nem hagyhatta annyiban.

Emo vagy és kész!

Nem is olyan sok évvel ezelőtt volt, hogy az eredeti emotional hardcore mozgalomra való tekintet nélkül a zenehallgatók és –kritikusok a magazinokban és persze most már az interneten is bármilyen tempós, de közben érzelmes, befordulós rockzenére rámondták, hogy emo és

szerették. És mivel az emo szónak ekkor új értelmet kellett keresni, önmagukat definiálni szerető teenagerek az egész mozgalmat is emónak nevezték el, saját magukat, illetve egymást is emónak hívták, sőt az emo elkezdett egy divatirányzatot is jelenteni, azt a stílust természetesen, amit az emo zene rajongói fejlesztettek ki maguknak. És pont mivel egyre kevésbé volt világos illetve egzakt, hogy mi is akkor az emo zene, az ötlözködési, hajvágási, stb. fogások viszont meglepő gyorsasággal egységesedtek, az emo szó egy idő után inkább másodsorban utalt már csak a rock egy irányzatára, elsősorban az emo rajongóit, azaz az emókat jelentette, meg az ő stílusukat úgy általában.

Hogy ez a stílus milyen roppant népszerű manapság (főként Amerikában persze), arról könnyen meggyőződhet bárki, aki rákeres az emo szóra a youtube-on, vagy beleolvas a vampirefreaks.com oldal tartalmába. A fennt már említett vastagkeretes szemüveget helyettesítheti fekete szemfesték, -szemceruza is, fiúknál-lányoknál egyaránt, dukál a sok fekete ruhadarab, kitűzők, foltok, karkötők, egy számmal kisebb felsők és mindenekelőtt a ferdén arcbafésült frizura, ami lehetőség szerint az egyik szemet eltakarja. Nincs különösebb különbségtétel a nemek között.

A zenészek meg közben kikérik maguknak, ha leemózzák őket, ez lett a helyzet. Egyrészt kikérik azok, akik még emlékeznek az eredeti emotional hardcore-ra, tekintettel arra, hogy a mostani emo zenének az égvilágon semmi köze hozzá. Másrészt általában kikérik azok az együttesek is, akik manapság az emo stílus királyai, egyrészt mert az emo kezd a lúzer és geek szinonímájaként pejoratív értelmet kapni, másrészt mert ők mint művészek ugyebár nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, harmadrészt meg tényleg nem ez az emo, vagy legalábbis nem ez volt. Persze ha a többség dönt, akkor most már viszont ez az emo, és ha már ennyi pénzt keresnek rajta, legalább ne szégyelljék nevén nevezni a gyereket.

Mi az emo most?

A jelenlegi amerikai rockzenekarok közül a legnagyobb előszeretettel a My Chemical Romance-re és a Panic! at the Disco-ra mondják, hogy emo. A zene megfelelően vad és gyors, de közben kellőképpen önmarcangoló is, ráadásul ezen zenekarok tagjai pont ugyanúgy néznek ki, mint az emók, és ha úgy néznek ki, akkor azok is, tehát ha nem szeretnék, hogy emónak nézik őket, akkor nyilván kifésülnék a homlokukból a hajat és minden meg lenne oldva. De nem ezt teszik, mindenféle emo maskarában pompáznak a videoklipjeikben, és hogy, hogy nem, a Panic! at the Disconak mindez olyan jól ment, hogy bár egy évvel ezelőtt gyakorlatilag még senki nem tudta, hogy kicsodák, augusztusban már az Év Klipje díjjal a kezükben távoztak az MTV Video Music Awardsról.